busmagyar
Felröppen-e Kerecsensólymunk, magasba emelkedhet-e majd a magyar lélek, lesz-e még újra magyar szó, magyar élet, magyar szív Kárpát-Hazánk földjén? Ezek a gondolatok kavarognak bennem, amikor az összezavart, sokszor átírt történelmünk, ellopott, meghamisított magyar időnk mai sodrában a hamis Karácsony és Újesztendő eljövetelére készül az ország. A lármás ünnep egy kissé ugyan alábbhagyott, a tekintetekben sokaknál ott a riadalom: vajon mit hoz az eljövendő? – de ennél mélyebbre kevesen gondolnak. A hatványozott megosztottság béklyózza nemzetünket, hiszen már a pártoskodás vámszedői mellett egy sokkal nagyobb hatalom, a világuralomra törő és új világrendet hirdető sátáni erők igyekeznek valóra váltani régi ígéretüket: a múltat végképp eltörölni. S tudjuk, hogy egy nemzet halálához a legrövidebb út az, ha elveszik múltját, eltörlik nyelvét, szokásait, s egyenfazonra igazítva hitetik el velük, hogy ez az az új világrend, amelyért érdemes volt küzdeni. Világrend? A káoszban?! Hiszen nemhogy rend nem volt soha, de még csak akarat sem, amely azt megteremtené. Látható a jéghegy csúcsán előbukkanó szennyből is, hogy ami ma van: az igazság őre csal, lop, hazudik, s a kormány a helyén van, ez már olyan mélységes mély bugyra a sátánnak, hogy nincs is szó, amely szólhatna róla. Milliárdokat síboltak ki szerteszét, mindegy, hogy mely bagázs színeiben, de a mindenkori kormány a helyén van. A legutóbbi botrány is, mint hajdanán sok másik, azért robbant ki, ha kirobbant egyáltalán, mert valakinek nem fizette meg a bűnöző „úr” a hallgatás árát, de a rendszer – akarom mondani az elnyomórendszer még csak bele sem remegett, minden folytatódik tovább, ahogy eltervezték. Majd jönnek új szolgalelkűek, akik végrehajtják a parancsot, akit levettek a sakktábláról, parkoló pályára lép, de azért a sokmilliós búcsúfiát zsebre teheti, a többi nem az ő dolga. A többit elvégzik az ügyvédek, ügyészek, bírák és egyebek, hiszen mindegyik tudja, hogyne tudná, hiszen benne él, belőle él, hogy mi folyik a színfalak mögött, most az a fontos, hogy eltüntessék a foltot, amely a már rég bemocskolódott „tiszta lapra” esett, s, hogy az ország kifosztása, kiárusítása, idegen érdekek szerinti bekebelezése zavartalanul folytatódhasson. A nép, az Isten-adta nép pedig mélyálomban bambán kóborol, mint egykoron megszállóink a sivatagban, s hisz abban, hogy holnap majd jobb lesz, holnap majd másként lesz. Csupán a kérdést képtelen megfogalmazni a maga számára is: mitől lenne jobb, tisztább, igazabb? – ha semmit nem tesz érte. Pontosabban a másikra mutogat, gyűlölködik és kirekeszt, nem látva, hogy ezzel éppen a világrend kitervelőinek szolgálatába állt. Bizony szegény, bús és árva magyarokká lettünk, de nem most, hanem sok évszázaddal ezelőtt. Akkor, amikor Turán-nemzetségünket kiirtották, amikor az Árpád-ház színe-javát legyilkolták, amikor aljas módszerükkel egymásnak uszították a nemzetségeinket, s népünk hagyta, hogy mindez megtörténjen. A nagy-nagy ígérgetések, mammon-kínálat és jótékonykodás idejében azért jusson eszükbe, hogy mindez a mi kincsünk elrablásának, a mi félelmünknek és a mi rabigába hajtásunknak az alamizsnája, mert még a világ urai nem erősek annyira, hogy nyíltan fölvállalják gonosz tettüket. De hamarosan eljő az is, ha nem képesek józanul gondolkodni, ha továbbra is megrészegülve hisznek a pártoskodóknak, a fehérköpenyes sarlatánoknak, a bennünket megosztóknak. Ha nem akarják megfogadni Zrínyi Miklós hadvezérünk örökérvényű figyelmeztetését: „Ne bántsd a magyart” – s nem fogják föl ésszel, hogy mit terveznek ellenünk, akkor a mohácsi vésznél sokkalta nagyobb pusztítást hoznak szép hazánkra. Aki hisz a nemzet felemelkedésében, soha többé ne engedje, hogy magyar a magyarra rosszat mondjon, az idegent meg egyenesen utasítsák rendre, hogy hamarosan eljő az idő, amikor úgy ki lesznek innen penderítve, hogy a lábuk sem éri a földet, ha nem hagynak fel gyalázásunkkal, a haragkeltéssel, a gyűlöletre uszítással. Most tél van és csend és hó és halál – idézhetjük Vörösmarty Mihályt, hiszen a hideg, a kilátástalanság, a szájkosár és félelem, az oltakozás pusztítja nemzetünket. De kell, mert jőnie kell a szebb kornak, csak akarnunk kell. Mind többünknek és mind erősebben. Addig is áldott ünnepeket és bár fájdalmas, de tiszta felébredést kívánok minden kedves Olvasónknak!
Rozgics Mária
SAJÓ SÁNDOR:
Karácsonyi ének
Akkoron csillag gyúlt az égre
És rásugárzott a vidékre,
És Betlehem fölött megállván,
Egy rongyos istálló homályán
Tündöklött már a Glória:
Ott ingecskében, szép fehérben,
Feküdt a jászol szent ölében
Az Isten egyszülött Fia…
A hír bejárta a világot,
És jöttek bölcsek és királyok
És együgyűk és pásztorok:
Ott minden lélek egyetérzett
És sírt és álmélkodva nézett
És boldogan fohászkodott:
Örömöt hozván az embernek,
Dicsőség légyen az Istennek!
Ó betlehemi égi csillag,
Világmegváltó Szeretet!
Lásd, én is várlak, várva hívlak:
Jöjj, váltsd meg ezt a nemzetet!
Lásd, sírva vár egy csonka ország
És gyásza fátylát lengeti,
Ó szánd meg népe árva sorsát
S hozz végre örömöt neki:
Jöjj újra úgy, mint azelőtt,
Hozz duzzadt ágú friss fenyőt
A Tátra s Erdély erdejéből,
Az elrablottból, – a mienkből!
Ó, neked lehet és szabad, –
Neked nem állja utadat
Oláh Heródes, se cseh zsandár,
Mert a te utad magasan jár,
Te angyalként jársz, égi szárnyon,
Te átrepülhetsz a határon,
Mindenhová és mindenhonnan, –
Te sohsem voltál Trianonban…
Ó, szállj le hozzánk, égi angyal,
Ó, jöjj, kis Jézus s légy velünk,
És igazságot hozz magaddal,
És sok játékot hozz nekünk, –
Mindent, mit vágyunk álmodott:
Sok trombitát és sok dobot,
És sok-sok puskát, kardot, ágyút,
Hogy szent nevedet áldva-áldjuk,
Hozz hírt, amelynek hallatára
Itt minden szemek fölragyognak,
Boldog Karácsonyt valahára
Szegény-bús-árva magyaroknak!

busmagyar