Könny és mosoly
Nagyanyó sokszor elmesélte azt a történetet, amikor egyetlen fiuk – Édesapám – első alkalommal ment újévi köszöntőre. A háború már javában tartott, de még csak a szele ért ide, az Alföldre. A Második Magyar Hadsereg katonáit már elindították rég a muszkákhoz, de még sokan bíztak benne, hogy ha karácsonyra nem is, legalább az új esztendőre hazaérkeznek a magyar katonák. A falunkból is többen hiányoztak, karácsony éjfél után, amikor a szentmise véget ért, bizony sok leány és asszony térdepelt még ott hosszan, s imádkozott a szeretteiért, hozná őket haza a Jóisten, ha már olyan messzire kellett elmenniük.
Szegénység volt akkor is, de hát hozzászoktak már ahhoz, egyébként sem volt jellemző a paraszt emberre a pazarlás. Minden falatnak, minden lehulló morzsának volt gazdája, jutott mindenkinek, ami kellett. A dőzsölés pedig nem volt szokása a földművelő népnek. Nagyanyóék is sokat görnyedeztek, sokat aggodalmaskodtak, hogy karácsonyra meglegyen a fiuknak az új öltöny, mert a nyáron akkorát nyúlt; a régit, ami volt, kinőtte. Egyébként is kopott volt, hát így nem mehet sem az Isten házába, sem a rokonsághoz, komatálat vinni, szíves köszöntőt mondani. Merthogy ekkortájt még igencsak megtartották a régi szokásokat, s háború ide, gondok oda, az emberfia, ha elhagyja a múltját, jövője sem marad.
Így történt, hogy szüret után, amikor már minden a pincében, kamrában volt, Nagyapóval összeszámlálták, mennyi forintjuk marad, s úgy látták, hogy kijön a fiúnak egy szép öltöny, amiben nem kell szégyenkeznie se neki, sem nekik, hogy kódis-csemete az a nagy legény. Bár még alig hagyta el a tíz esztendőt, de nyurga lett, majd az apja magasságát érte, hát kellett az az öltöny, nagyon kellett.
Varratni nem tellett, az megfizethetetlen volt számukra, így hát egy szép napon felültek az öreg gőzösre és meg sem álltak Debrecenig. Ott a Nagyáruházban nem is kellett sokáig keresgélni, találtak szép sötétkék öltönyt, az anyaga is jónak mutatkozott. Nem gyűrődött, nem vetett ráncot, amikor Laci fiuk felöltötte, olyan deli legény lett benne, hogy öröm volt a szemnek reá nézni. – Jó nagy korca van – nyugtázta Nagyapó, gondolva a jövőre, ha ez a legény megint hirtelen nagyot találna nőni, legyen miből leereszteni a zakó, a nadrág alját. Megvették hát, s a nagy örömöt hogy még emlékezetesebbé tegyék, az állomáshoz igyekezve még a közeli cukrászdába is betértek, s Nagyanyó és fia egy-egy fagylaltot kapott, Nagyapó pedig a szomszédos italmérésben egy pohár sört ivott. Így mentek haza, megelégedve, megnyugodva. Apám pedig alig várta az ünnepeket, hogy felvehesse az új öltönyt, hiszen volt már kiszemeltje, egy bizonyos B. Erzsike, akiről csak ez maradt meg, s aki miatt igen sokat püfölték egymást iskolai szünetben a pajtásaival.
Elérkezett a nagy nap, s még az időjárás is kedvezett, mert szinte tavaszi meleg ereszkedett a tájra, így hát csak a kis bekecsét vette magára az új öltöny fölé jó apám, úgy ment végig a falu utcáin. Sokan megcsodálták, sokan megdicsérték, büszkén ment haza, s elújságolta szüleinek a sikert. Csak azt fájlalta, hogy Erzsike nem láthatta, mert felutaztak Budapestre, a rokonokhoz, s csak ünnepek után jönnek haza, tudta meg a szomszédoktól.
Az új esztendő már zordabbra fordult, bizony elkelt a télikabát is, aminek később még nagy szerepe volt Apám életében. Január első napján alig pitymallott, ő már talpon volt, s elindult köszönteni a rokonokat, ismerősöket az új év alkalmából. Szépen felöltözött, még a früstökre kikészített teát sem itta meg, annyira vitte már a lába. Az utcákon egyébként is nagy volt már a sürgés-forgás. A hozzá hasonló korú legénykék indultak útnak, meg a nagyobbak is, akik menyecskét kerestek maguknak, s az idősödő barátok is, hogy forralt borral, pálinkával fogadják az 1943-as esztendőt, békét és nyugalmat kívánva egymásnak.
Jóapám is sorra járta a rokonokat, süteménnyel, néhány falat disznótoros kóstolóval, sült tökkel, hol, mi akadt kínálták. Szörpöt is kapott mellé, egy helyen pedig egy kicsi pohár murci is jutott. De bár ne lett volna, mert, ahogy később végig gondolta, ez lett a veszte is. Éppen bekopogott Erzsikéékhez, s pajtása fülig érő szájjal fogadta, érezte, hogy a gyomra igen csak rakoncátlankodik. Alig akart bemenni, de azért úgy illett, hogy odabent mondja el a köszöntőjét, de már ekkor hangosan csikorgott a gyomra, s elnézést kérve futva tette meg az utat a hátsó udvarig. A disznóól nagy kerítésére gondosan felakasztotta a télikabátját, s reá az új öltönynadrágot, nehogy bepiszkolja, amint gyorsan kell elvégeznie a dolgát, mert a budi még távolabb volt, oda érezte, hogy nem fog tudni eljutni. Ahogy könnyített magán, nagy sóhajjal állt fel, de jaj! Azt látta, hogy a kerítésről Erzsikéék anyadisznója éppen leráncigálta a szép új öltönynadrágját, s már vitte is be a belső ólba. Utána akart ugrani, de a koca olyan mérges hangot adott ki, mint egy kandisznó, ezért visszakozott, s nagy ijedten beszaladt a házba, segítséget kérni. Jött is nagy iramban Erzsike édesapja, de mire kiért, bizony a nadrág apró cafatokban hevert a vályú előtt, az anyadisznó pedig büszkén tekintett rájuk, mint aki elvégezte a nehéz munkát. Jóapám nem tudta, mi tévő legyen, ijedten, megszégyenülve állt ott. Jóska bácsi, Erzsike apja ocsúdott fel előbb. Gyorsan ráadta a télikabátot, s mondta, fuss hazáig, addig nem fogsz megfagyni.
Odahaza, amikor Nagyanyó meglátta, s főleg, hogy megtudta, mi történt, hát mérgében felkapta az éppen keze ügyében lévő sodrófát és jól elfenekelte egy szem fiát. A nagy jajveszékelésre, kiabálásra lépett be Nagyapó, aki a helyzet komikumát látva – öltönyzakós, alsónadrágos síró fiát és a haragtól kipirosodott arcú feleségét, nevetve szólt rá: - Ne, te ne, Erzsi! Csak nem akarod mindjárt agyonverni azt a gyereket! Nagyanyó dühe a figyelmeztetésre elszállt, s ahogy nézték ott a fiukat, összekapaszkodtak Nagyapóval, s kitört belőlük a nevetés. – Jó, hogy nem evett meg téged is az a harcias disznó – mondta ekkor már kuncogva Nagyanyó, s hirtelen haragja, hogy elszállt, sopánkodva kezdte számlálni fia hátsóján a keletkezett hurkákat. Bizony volt belőlük néhány. – Teszek majd rá borogatást, mondta, miközben Nagyapó előjött a kamrából. – Hát édes fiam, miután átestél a tűzkeresztségen, igyuk meg az áldomást. Úgy is azt terveztem, hogy előbb-utóbb felnőtté avatlak, de Anyád megelőzött. Azzal a kis decis borospoharat félig töltve odanyújtotta a még mindig könnyeit törölgető fiának. Apám kissé remegő kézzel koccintott Nagyapóval, s ekkor nyitott be Jóska bácsi, Erzsike apja, aki lóhalálában érkezvén a kezében lobogtatott egy szép fekete nadrágot. – Nesze fiam, énrám ez már úgy sem fog soha rám jönni, a lányaim meg nem hordják el, hát hadd legyen mégis csak ünnepi gúnyád – nyújtotta át, s ahogy látta az ijedtségből ocsúdó családot, maga is elnevette magát. – Hát Laci bátyám, akkor igyunk az új esztendőre – s már nyúlt is a felé nyújtott pohárért. – Soha nagyobb bajunk ne legyen, mindig ilyen jól rendeződjenek el a dolgaink – kívánták egymásnak. s mert ilyenkor nem illik sokáig másnál elmaradni, ő is indult hazafelé. Jó apámra mintha ráöntötték volna Jóska bácsi nadrágját, s már azt sem bánták, hogy fekete, a sötétkék zakóval talán még ünnepélyesebb is volt. Az egész rémtörténetnek még volt egy svédcsavarja. A nagy tragédia után Erzsike – ki tudja, szánalomból-e vagy valóban korábban is így érzett – bizony hosszú-hosszú ideig tartó barátságot kötött Jó apámmal, amit csak költözködésük bontott fel, amikor a család egy távoli rokonhoz volt kénytelen elhurcolkodni, mert Jóska bácsit az örök vadászmezőkre szólította az élet. Többet soha nem találkoztak, nem is hallottak hírt egymásról, élte ki-ki a maga életét. Egyszer, évtizedek múlva, amikor már Jó apám is nagypapa lett, kapott egy furcsa kis levelet. Egy női kéz írása volt, szép, formás betűkkel. Furcsa utat járt be, mert elsőnek a falujukban kötött ki, s hosszas keresgélés után a Debreceni Nagykönyvtárban akadt valaki, aki tudta a címet, így érkezett meg némi késéssel a levél. Tudatta, hogy Erzsikét hamarosan örök nyugalomba helyezik, kívánságának megfelelően a kicsi falujukba, édesapjuk mellé. Ahogy írta a leányzó, merthogy Erzsike legidősebb lánykája volt, férjével nagy szeretetben éltek, három kislánya született, s már nyolc unoka is boldogította, amikor megtörtént a baj, gyógyíthatatlan betegség vitte el. De azt a bizonyos újesztendei köszöntőt az egész család sokszor hallotta, mert amikor csak új ember érkezett hozzájuk, annak mind ismernie kellett, hogy hogyan kötöttek örök barátságot az egyik osztálytársával.
Apám maga is őrizte a zakót, s nadrágot. Igaz, már rég kinőtte, de a lelke megőrizte, s bárhová vetette a sors a családot, ezt a régi öltönyt mindig becsomagolta, s hozta magával. Hogy miért nem keresték soha egymást, miért engedték el a kezüket, ma már nem tudni, csak azt, hogy a barátság kötelékét mindvégig megőrizték a szívükben.
Rozgics Mária