Karácsonyi álom
Sosem látott Nagyanyám szép fiatal lány volt, amikor Nagyapámmal megismerkedett. Hosszú szöghajú, karcsú, sötétkék szemekkel, ahogy nővérei is, kiket már csak, mint igen öreg „vénkisasszonyokat” ismerhettem meg. Nehezen lehetett elképzelni róluk, hogy az én Nagyanyám szemrevaló lány volt, hiába mondták, hogy nagyon hasonlított egymásra a három Szabó lány, ahogy hívták őket, az idő a szépségüket már rég elvitte, csak ráncos öregasszonyok voltak a szememben. A háború elvitte a családi albumot is és minden személyes emléket, el a vőlegényeket, a reménylő életet, így csupán a képzelet maradt, amely megpróbálta kibogozni a szálakat, olykor-olykor segítségül híva a mese fonalát is. Azt tudtam csak Róla, hogy alig volt tizennyolc esztendős, amikor egybekelt egy nyalka legénnyel, Bognár Mihállyal. Az első világégés és a nagy szegénység ellenére is boldogok voltak, s hitték, hogy nekik talán sikerül ezt a kis boldogságszigetet megőrizniük életük végéig. Volt egy kis földjük, amit a családi gazdaságból hasítottak ki, a vertfalu házikót sikerült szép otthonná csinosítgatni, hímzett terítőkkel, rongyból szőtt szőnyegekkel, damaszt ágyneművel, csikósparhelttel. Olyan lett, ahová örömmel lép be az ember, s gondot, munkát az ajtón kívül hagyva ül le a lócára, merthogy hazaérkezett. A fiatalok határtalan öröme, bizakodása átsegítette őket sok gondon-bajon. Csupán egy nagy bánatuk volt; három év után sem részesülhettek gyermekáldásban, amit már nagyon-nagyon vágytak. Nagyanyám igen sokat imádkozott, s fohászkodott a Szűzanyához, hallgatná meg kérését és megajándékozná legalább egy kicsike gyermekkel, hadd legyen teljes a boldogságuk.
1931-et írt akkor a Gergely naptár, s igen kemény tél köszöntött Ozorára, Nagyanyámék kis falujára is. Még a Cinca-patak is korán befagyott, a gyermekek örömére, mert ilyentájt itt csúszkált, a tehetősebbje korcsolyázott egész télen. Karácsonyra olyan farkasordító hideg keletkezett, hogy még az éjféli szentmisét is igen rövidre fogta az öreg plébános úr, nehogy szégyenszemre itt vegye meg az Isten hidege a híveket. Már mindenki hazasietett, csak Erzsike nagyanyám térdepelt ott továbbra is a Szűzanya képe előtt. Az öreg templomszolga már zárni akarta az ajtót, de a fiatalasszony így rimánkodott: - Hagyja csak Józsi bá’, nem jön ide be még a templom egere sem, annyira nagy a hideg. Még egy kicsikét imádkozom a Szűzanyához, aztán, ha hazaindulok, ráfordítom a reteszt az ajtóra. Minek kulcsra zárni – szólt halkan, s az öregember egyetértve vele, hazabaktatott.
Bognár Mihályné, Szabó Erzsike pedig amíg az esthajnalcsillag le nem ment az égről, addig ott térdepelt, imádkozott, kérte a Szűzanyát, hogy hallgassa meg az imáját. Már igen csak világosodott, amikor valami fura neszre lett figyelmes. Mintha valami elsuhant volna fölötte, s olyan melegség öntötte el, hogy az éjszakai reszketése is abbamaradt. S ekkor egy vékonyka hangot hallott, tiszta, jól érthető szavakat üzenve: - Menj haza lányom és jövő karácsonyra teljesül az óhajod. De csak egyszer; és ne is esedezz többet. Erzsike boldogan ugrott fel, s csudálkozott, hogy a hidegtől és térdepeléstől elgémberedett lábai olyan rugalmasak lettek, mintha nem is itt töltötte volna az egész éjszakát. Rohant haza boldogan, kipirult arccal. Odahaza hites ura már éppen indulni akart elejbe, hogy tán csak nem fagyott oda az oltárhoz, azért nem jő haza, amikor meglátta a kapun berohanó asszonykáját, aki boldogan ugrott a nyakába: - Azt mondta, meghallgatta, megígérte, hogy teljesíti… hadarta egy szuszra, mire férjura behúzta a konyhába, lebontotta róla a kis bekecsét, kicsomagolta a nagykendőből, s a kezébe nyomott egy kis bögrét, amelyben még a nemrég készített forralt bor gőzölgött. S csak miután élete párja elkortyolgatta a meleg italt, akkor engedte ismét szóhoz jutni. – Na, most pedig szépen, sorjában és értelmesen mondd el, mi is történt. S Erzsike elsorolta, hogy egész éjszaka csak a Szűzanyához fohászkodott, s már éppen indulni készült haza, amikor furcsa suhogást és hangokat hallott. S elismételte, mit mondott neki az a hang, aki bizonyára egy angyal lehetett, kit a Szűzanya küldött hozzá.
Mihály nagyapóm elmosolyodott, megsimogatta Erzsikéje hullámos haját, s csak annyit mondott: - Én így is szeretlek, ha soha nem ád a Jóisten gyermeket. Ha jövőre sem születik meg az a gyermek, hát majd elmegyünk a lelencbe, s ott választhatsz magadnak egyet, akit biz’ Isten, becsülettel, sajátunkként fel fogunk nevelni – nyugtatta meg feleségét, aki ölébe hajtotta a fejét, nem szólt semmit, mert tudta, érezte, hogy erre nem lesz szüksége.
Már jól benne jártak a nyáridőben, tikkasztó melegben készültek az aratásra, amikor kint a határnál rosszul lett Erzsike. Rázta a hideg, kifordult belőle az étel, s olyan falfehér lett, mint a frissen hullott hópihék. Mihály gazda nem is tehetett egyebet, felrakta a szekérre, ahová előtte friss füvet kaszált, s a jó illatú szénának való kicsit elringatta Erzsikét, s mire hazaértek, valamennyire jobban volt. Ölbe vitte be a házba a férje, s egyenesen az ágyra téve betakargatta a bekecsével, holott meleg volt még bent a szobában is. De hát Erzsikének jólesett a meleg takaró, el is nyomta hamarosan ismét az álom. Alvása azonban nem volt zavartalan. Sóhajtozott, volt, amikor fel is sikoltott, s úgy forgolódott, hogy minduntalan leesett róla a takaró. Arra tért magához, hogy egy erőteljes hang keltegeti. Az öreg doktorúr volt az, aki ott állt az ágya mellett. – Fáj valamid, lányom? – tudakolta, miközben a pulzusát fogta. – Nem, semmim, csak nagyon gyöngének érzem magam – jött a halk válasz. A doktor bácsi azonban elmosolyodott, s a férjéhez fordulva csak ennyit mondott: - Bántja a kicsi a nagyot. Néhány nap vagy egy jó hét után rendben lesz minden, s azzal összeszedte holmiját, s kifelé indult. Mihály elővette a tárcáját, hogy kifizesse a vizitdíjat, de az öreg orvos elhárította: - Hadd el, hadd csak fiam. Kell az most nektek. Kelengye kell, lehet, hogy kórházba is be kell vinni az asszonykát, úgyhogy ne dobálózz te csak a pénzzel.
Ahogy az öreg orvos betette maga után az ajtót, Mihály odaszaladt Erzsikéjéhez, s boldogan ölelte magához: - Hát mégis, hát igaz lesz… mondta, s Erzsike mivel semmit sem értett, kérdően nézett rá: - Én vagyok a beteg, aztán kegyed bolondult meg? – de Mihály nem haragudott meg a feltételezésen, hanem még jobban szorította magához az asszonykát, úgy mondta: - Hát karácsonyra mégis csak meglesz az a gyermek! – azt mondta a doktor.
-Az lehet, hogy ő azt mondta, de ha így szorít, akkor még a holnapot sem élem meg – szólt rá Erzsike, s ekkor már mindketten nevettek is, néha egy-egy könnycsepp is legördült az arcukon, de hát ezt csak ők látták, így Mihály sem szégyellte a férfikönnyeket.
A nyár úgy múlott, ahogy a többi. Dolgoztak, arattak, gyűjtötték az élelmet. Erzsike ott szedte a nővéreivel együtt a markot, ha nagyon elfáradt, kissé megpihent a nagy akácfa alatt, de ahogy az orvos is mondta, néhány nap után már kutyabaja volt. Az őszi szüretkor csak gömbölyödő hasa jelezte, hogy új élet érkezik, Erzsike épp úgy dolgozott, mint máskor. A tél beköszöntével kicsit izgatottabban várták az Adventet. Miután a kinti dologidő befejeződött, Erzsike naphosszat varrt, hímzett és kötögetett. Szép rózsaszín kis sapkát, színes gallérú ingeket, virágos takarót. Kérdőre is vonta a rokonság, honnan tudja, hogy kislány lesz, hiszen csupa kislánynak való holmit készít? De Erzsike csak szelíden mosolygott: - Tudja azt az ember – s mit sem törődve a kétkedőkkel, csak szorgalmasan készítette a kelengyét. Karácsony napján boldogan ment hites urával a templomba, ahol minden szempár rájuk szegeződött, mert híre ment, hogy egyenesen a Szűzanya ígérte meg nekik a gyermekáldást. Lesték, hogy mennyi ideje lehet még hátra, valóban karácsonyi gyerek lesz a jövevény, ahogy lenni szokott, a vénasszonyos pletykáknak se vége, se hossza.
István nap utolsó óráiban aztán Mihály Nagyapám riasztotta a bábát, hogy elérkezett az idő. Igaz, a vajúdás eltartott másnap reggelig, de János nap hajnalára csak meglett a kislány. Merthogy kislány volt a várt gyermek, szép, formás, kifejlett, majd négy kilós életrevaló leány, akire azt mondta a bábaasszony, hogy hosszú élete lesz a Földön, mert a Szűzanya nem szokta rövidre szabni a mértéket.
Így történt, hogy Karácsony éjjelén, János napra virradóra Bognár Mihály és Szabó Erzsike gyermeke – Édesanyám – világra szentült, s a nagymamája után a Rozália nevet kapta a keresztségben. A nagy boldogság azonban nem tartott sokáig. Még alig tipegett a kislány, amikor édesanyja ismét ágynak dőlt. De ez a betegség már nem egy újabb kicsi érkezését jelezte, hanem egy ronda kórság támadta meg, amelyet a falusi nyelv csak ráknak hívott, bármilyen fajtája is volt a daganatnak. Sokáig küzdött életéért Nagyanyám, de pontosan egy esztendőre rá, hogy a kicsi lánykája megérkezett, ő maga megtért a Szűzanyához, aki olyan pontosan megjövendölte sorsát: Egy gyermeket kapsz, de többet nem.
Édesanyámat nagymamája és Sosem Látott Nagyanyóm két nővére nevelték fel. Mire én eszméltem, már csak a két nővér élt, akik még meséltek a Nagymamámról. De fura mód, Nagyapámról soha egy szó nem esett. Csak hosszas keresgélés után akadtam a nyomára: A kicsi lányát a három asszony elzárta tőle, mondván, hogy biztosan miatta halt meg Erzsike, hiszen ilyen fiatalon nem szoktak rákot kapni az emberek. Aztán a fájdalom és a gyűlölet olyan mérvű lett, hogy Nagyapám felült a hajóra és meg sem állt Kanadáig. Ott alapított új családot, s született két fia és egy kislánya. Sok-sok évig írogatta a leveleket itthon hagyott kicsi lányának. Ajándékokat és pénzt is küldözgetett neki, de ő soha nem kapta meg, mert a „vénkisasszonyok” mindent eldugtak, eltagadtak előle. Még az emlékét is kitörölték a lelkéből. Egyszer úgy hírlik, hogy valamikor a hetvenes évek végén, amikor már a „disszidensek” is zavartalanul jöhettek haza, ellátogatott Nagyapám Simontornyára és Ozorára is, de nem akadtak nyomára a lányának, hiszen ő már rég férjhez ment, s az ország más felébe költözött. Így csak üzenetet hagyott, hogy ha valaki összetalálkozna vele, vagy hírt kapna róla, tudassa a lányával, hogy soha nem felejtette el, mindig a szívében őrzi őt, azóta, amióta először a keblére ölelhette. Amikor hozzám eljutott a hír, már ő sem volt az élők sorában, s csak remélem, hogy odafönt újból találkozhatott a kis család. A Szűzanya – ha ő szólt Nagyanyámhoz – abban is igazat mondott, hogy Jóanyám szép felnőtt kort élt meg, 86 esztendős is elmúlt, mikor eltávozott ebből az árnyékvilágból.
Vándor, ha eljutsz Kanadába, s Torontó valamelyik nagy autóútján kifelé haladsz a városból, ott láthatod ma is egy szép autómosó üzlet portálján a nevet: Bognár Mihály és fiai – merthogy Nagyapám a két fiával együtt hozta létre ezt az üzletet, s távozása után a gyermekei folytatták tovább a közös vállalkozást, ami remélhetőleg sok-sok magyar embernek is javára vált. Magam sosem jártam Kanadában, sem a tengerentúli országokban, s a mai fura világban pedig már nem is készülök oda. De ha a vér nem vált vízzé, akkor a távoli szeretetem bizonyára eljutott Nagyapám utódaihoz is, akik a simontornyai ismerősök elmondása szerint maguk is jó magyar emberek lettek, ott, a távoli nagy országban, mert anyanyelvükké vált a magyar, szüleik óhajára és örömére.
Rozgics Mária