Gyuri bácsi a mennybe megy
Tudom, hogy egy végletekig kiüresedett szürreális világban élünk, de azért mindennek van határa! Nem elég, hogy egy maroknyi duda orrú Mengele kísérleti patkányokká változtatta az egész emberiséget, de ezt a földi poklot megfejelve azt kell hallanom, hogy a minap egy bőszen magyarkodó bugris színi direktor egyenesen a germán Prométheuszhoz (azaz a Dolfi bácsihoz) merte hasonlítani minden magyarok védőszentjét, a Soros Gyuri bácsit.
Azt a szent embert, aki a tíz karmával keservesen összekuporgatott vagyonkájából már eddig is több dollárt költött jótékonykodásra, mint egész Afrika tízéves GDP-je. Úgyhogy, könnyen beláthatjuk, hogy ez a végtelenül morbid hasonlat nemcsak fölháborító, de egyenesen ószövetségi elégtételért kiált. Ilyen formán, az a legkevesebb, hogy ezt az égbekiáltó történelmi igazságtalanságot égetően, muszáj lesz valahogy orvosolni. Mert egy ilyen világszerte is köztiszteletben álló galamblelkű filantróp, mint amilyen a mi Amerikáig menekült nagybácsink, csak egyszer születik meg egy évszázadban, ahogyan a derék taljánoknál egy Pio atya. Arról a Leonidászéhoz hasonlatos hőstettéről már nem is beszélve, hogy jó 30 éve ő egymaga kergette ki kishazánkból a barbár muszka hordát. (Erre eddig csak Tannenberg oroszlánja — Paul von Hindenburg volt képes előtte.)
Szóval, a napnál is világosabb, hogy Amerikába szakadt nemzeti hősünk nem ilyen méltatlan bánásmódot érdemel tőlünk! Ezért, minimum illő lenne elnevezni róla néhány frekventáltabb helyszínt. Első körben én az Andrássy utat javasolnám átkeresztelni „Soros Boulvard-ra”, népünk múlhatatlan hálájának és megbecsülésének jeléül. De, ha már így belejövünk, hát a Mátyás teret is nyugodtan átkeresztelhetnénk „Soros Place-re”. Mert, azért mégiscsak nonszensz, hogy egy olyan híresen rasszista királyról nevezzünk el egy teret, aki ártatlan békés muzulmánok tízezreit küldte a muzulmán paradicsomba, csak azért, mert azok messziről jött barnaképű vándorok voltak, és még véletlenül sem vérszomjas betolakodó hódítók. Mintha csak ők tehettek volna róla, hogy bokor arccal és turbánnal a fejükön születtek a világra és ráadásul még súlyos kilométer hiányban is szenvedtek! Ezért pont itt lenne az ideje, hogy kollektíve mélyen elítéljük és megtagadjuk ezt a koronás háborús főbűnöst, akit manapság a bölcs hágai bírák habozás nélkül életfogytig tartó várfokságra ítélnének. Hát, akkor már nem sokkal jobban hangzana ennek a világmegváltó szent embernek a neve, akihez képest a göthös Mahatma Gandhi csak egy közönséges tömeggyilkos volt? No, de ne álljunk meg itt, mert a mi édes jó Gyuji bácsink ennél sokkal többet érdemel. Bár, ez nálunk még egy roppant macerás folyamat, mivel a mi ósdi törvényeink nem engedik meg, hogy egy, még élő emberről közterületet nevezzenek el — a szobor meg pláne nem jöhet szóba. Ám, a mi jóságos onklinkkal igazán kivételt tehetnénk, elvégre valahol mégiscsak el kéne már kezdeni a liberális felvilágosulást. Úgyhogy, lovas szobrot az öregnek!! Na, nem ám olyan kis vacakot, mint amilyen a városligeti vursliban forog körbe-körbe, hanem, minimum akkorát, mint amekkora a hírhedten cső buzi Savoyai Jenőnek virít a budai vár közepén!
Eh, de miket is beszélek, amikor elárvult népünk szeme fényének és büszkeségének még ennél is sokkalta nagyobb szobor dukál méltó helyén a Hősök terén. Legalább akkora legyen, mint Sztálin generalisszimusznak volt az általa rommá lövetett Budapesten. De, mértékadó etalon lehetne a fél világot meghódító és lemészároltató Timur Lenk Taskentben pöffeszkedő lovas szobra is, amely biztos nem kerülne többe egy kisebb város egész évi költségvetésénél. Mellette pedig állandóan őrt állhatna két állig fölfegyverzett snájdig munkásőr, pont úgy, mint a régi szép időkben. De, velünk élő és követendő példa erre a Dohány utcai szentély, ahová még egy kóbor légy sem szállhatna be a csodarabbi engedélye nélkül. Ám, az abszolút biztonság kedvéért üdvös lenne egy erősen radioaktív anyagból elkészíteni azt a kolosszális emlékművet, hogy minden talpas-tenyeres fasisztának egy életre elmenjen a kedve a firkálástól, a festéklocsolástól, vagy urambocsá a robbantgatástól. (Lásd: Gömbös szobor) Ez egyúttal markáns utalás is lehetne a Bibliából jól ismert Szövetség ládájára, amelyet ugyebár szénné égés terhe mellett baromira nem volt ajánlatos megközelíteni, hát még megérinteni. Szóval, vaskalapos törvényeinknek köszönhetően én maximálisan támogatom egy (vagy több) Soros szobor mielőbbi fölállítását. Elvégre a nemes cél szentesíti az eszközt. (Különben már nemcsak a böszme Ferinek, de őfelsége I. Viktornak is régen lenne már lovas szobra.) Ebből a szomorú tényből kiindulva, innen esedezem a Wall Street legvénebb rókacápájának, hogy méltóztasson hatékony lépéseket tenni mielőbbi megboldogulásának és kanonizációjának érdekében. (Remélem nem voltam nagyon antiszemita!)
Persze, csakis azért lenne olyan sürgős a dolog, hogy páratlanul gazdag életműve emlékének végre méltóan adózhassunk. Mondjuk, én valami olyasféle heroikus pozitúrát tudok elképzelni neki, mint ahogy Bonaparte Napóleon pózol Jacques-Louis David híres piktúráján a párizsi Louvre-ban. Az apró különbség éppen csak annyi lenne (persze csak a történelmi hitelesség kedvéért), hogy a mi Gyuji bácsink egyik párnás kezében Mózes kőtábláját szorongatná, a másikban meg egy köteg százdollárost az ágaskodó Arabs paripáján ülve. Persze, ezt a hatalmas művészi kihívást a világért sem bíznám egy magyar Mekk Elekre, hanem csakis egy tiszta vérvonalú héber géniuszra. Egy amolyan huncutkás Michelangelóra, na. Ezt a roppant megtisztelő feladatot már csak azért sem lehetne holmi magyar gójra bízni, mert a kiválasztott nép szerint a magyar művészvilág úgy 80%-a csupa laikus kontárokból áll. Egyszóval, minden gójim magyar sík hülye a magas művészetekhez, de legjobb esetben is csak ugatja azt, mint a kertész kutyája a Holdat. Ilyen formán, mi sem természetesebb, minthogy szerte a világban Júdea tehetséges népe tette rá a párnás kezét a számukra kiapadhatatlan állami pénzcsapokra. Úgymint: médiára, a színházakra, a filmiparra, a divatiparra, a zenére, a könyvkiadásra, a festészetre, az irodalomra, a műkincs kereskedelemre és minden másra, amiből a pénz mámorító szaga csak egy kicsit is terjeng. Ja, és persze, hogy őkelmék a mindenható kritikusok is, amolyan élet-halál urai, mivel ők már a mamájuk csecsbimbójából szopták magukba az univerzális művészetet, a lélekbúvárságot és a kifinomult reneszánsz életstílust. Úgyhogy, ez náluk genetikai adottság egy jó nagy adag faji sovinizmussal és küldetés tudattal megfejelve.
Saját fajtájukon kívül nem is nagyon engednek senkit a libazsíros bödön környékére, de, ha nagy ritkán mégis, azt nagyon ki kell náluk érdemelni. Viszont, immáron évszázados tapasztalat, hogy aki nem hajlandó meghunyászkodni nekik egészen a gerinctörésig menően, az akár éhen is halhat a saját hazájában. (Lásd: Ady) Aki nincs benne az általuk megrajzolt „kaukázusi krétakörben” —, legyen az bármilyen istenadta tehetség is —, az, nagyon hamar ki lesz csinálva. Az a makacsul magyarkodó művész: rendezzen csak saját pénzből Wass Albert vagy Tamási Áron darabot, adja ki a saját könyvét magánkiadásban, kolduljon össze egy Trianon-filmre valót, a saját pénzéből béreljen egy méreg-drága ateliert (bemutató termet) a nyüzsgő belvárosban, de a zenéjét is saját maga próbálja eladni az arra fogékony vájt fülű publikumnak. Persze, ez még csak az első stációja a magányos gójim művész Golgotájának, mert, ha valamilyen isteni csoda folytán mégiscsak beütne a dolog —, na, akkor jönnek a viharos siker kaftános vámszedői, buzgón lefölözni az őket megillető hasznot. És, amikor már az utolsó csepp vért is kiszívták a gyanútlan áldozatból, na, akkor jön a felejtés feneketlen mocsara. Náluk egyetlen szempont létezik: a pénz mindenható szentsége. Ehhez képest, még a Talmud is csak a fasorban van. (Pedig milyen sok vért izzadt szegény Mójzes, amíg lekörmölte nekik azt az öt vaskos kötetet!) De, hát milyen hálára is számíthatna egy ókori szent ember az ilyen elkorcsosult ganefoktól? Nem is győzik mohón szívni az állam emlőjét, ám valamilyen megfoghatatlan csoda folytán, valahol sosem tud tele lenni a púpjuk.
Úgyhogy, nincs mit tenni, a mindenkori hatalom amolyan gondoskodó hiéna mamaként mindig degeszre is tömi a bendőjüket az életképtelenebb kölykei kárára, persze. Ez utóbbiak lennénk mi, jámbor adózógépek formájában. Ők meg, köszönik szépen kurva jól elvannak egymással meg sok jájemmal. Miközben, az ostoba jobbágy nép gerincsérvet kap az iszonyatos adóterhek alatt és a nyomorult garasait számolgatva lassan már teljesen belehülyül a követhetetlen inflációba meg a végtelenített covid-terrorba, addig egy maroknyi parazita jókat röhög a markába. Mivel, mostanában megint nagy divatja lett az ilyen-olyan művészeti díjak osztogatásának, ezért a művész urak és hölgyek nem győzik egymást körbedicsérni. Így jó eséllyel minden tűzhöz közel álló előbb-utóbb részesül majd az életfogytig tartó sokmilliós pénzesőből, mert nekik az jár! Sőt, most már ott tartunk, hogy némelyik aberrált pszichopata már 40-50 évesen egyenesen kiköveteli magának a milliókkal járó elismeréseket. Persze, mély tiszteletem az egyre gyérülő kivételnek —, de valahogy így lehet valódi tehetség és értékteremtő munka nélkül életfogytig tartó ingyenélést kiharcolni. Az adórabszolga pornép nyakán. Ezek után, én már csak azon csodálkozom, de nagyon, hogy a csodálatos Gobbi Hildácskának meg a Major Tamásnak vajon miért nincs még szobra, mondjuk valahol a pasaréti nyomornegyed környékén? A más, menő szakmákban utazókról inkább már nem is beszélek, mert egyrészt, rámenne még a gatyánk is, másrészt meg, lépni se tudnánk a szobor erdőktől. Na, de ami késik, nem múlik.
Horváth András